A jelenkorban zajló talán-talán fölhánytorgatóan szörnyedelmesség közepete azért mégis illenék szeretni is. Inkább. Főleg. És ezt a furcsa, mindazonáltal egyedülien mindenek felett létező érzést kifejezésre juttatni. Szeretek írni, más kérdés, hogy bárki más is szereti-e vajon ezt (ti. amit írok, vagy ír), és szeretem leírni, kiírni a jelent, mindenével együtt. Mint ez is itt:

Hogy mi vagy?

 

Kristály lehelte fény-fuvallat,

Derű, mely gyermeket altat,

Érintetlen liliom kelyhe,

Melybe csöppen a Nap kedve,

Hirtelen jött hosszú ölelés,

Szerelmes éjből szerelmes ébredés.

 

Egyetlen csobbanás a tengerszemben,

Órákon át, csak szemtől-szemben,

Bibék összefésült nász-illata,

Megbékélni kész lélek akarata,

És hullámai csillagok óceánjának,

Kik partra nem, csak szívekbe vágynak.