Gerzsenyi Gabriella

Eggyé nőtt a fával

 

A disznóólból kifelé tartva először a nagyapjába ütközött. A nagyapja nadrágjába. A nadrág zsebébe. Ötéves korában addig ért fel az öregnek. Az ütközés véletlennek tetszett, ám tulajdonképpen elkerülhetetlen volt. Az öreg mindenütt megjelent, benne élt a ház és a kert valamennyi szegletében. Ha a pincébe szaladt le a kislány, nagyapját ott találta a hordók között: fehér tömlővel szívta a bort félliteres palackokba. Az udvaron sétálgatva láthatta, hogy nagyapja vizet húz a kútból. Végigfutott a járdán, el a homokozó mellett, nagyapja a barackfát metszegette. A hátsó fáskamrában pedig baltával aprította a hasábokat gyújtósnak.

A könnyű nyári térdnadrág látni engedte az öreg visszeres és csaknem szőrtelen lábszárait. Ám a kislányt a nadrág kidudorodó zsebei jobban érdekelték. Bal zsebe a kulcscsomótól dudorodott ki, a hamarosan sorra kerülő esti csukdosás nélkülözhetetlen kellékétől. A csukdosás szertartás volt, kettejük programja. Az utcai nagykaputól indultak, s kulcsra zártak minden lehetőt: pincét, garázst, kamrákat. A nadrág jobb zsebében szilvák rejtőztek. Most érett a rózsaszín ringló. A gyerek szájában összefutott a nyál. Nagyon szeretett volna legalább egyet kapni az édes, lédús gömbökből, de nem mert felnézni, sem megszólalni.

Úgy érezte magát, mintha nyalókalopáson kapták volna. Ámbár, egyszer Joli mama csakugyan nyalókalopáson kapta a Vérke-parti boltban, de még akkor sem volt ennyire zavarban. Némán tűrte, hogy odahaza a nagyanyja háromszor-négyszer végigsuhintson rajta a mogyorófavesszővel. Csípett nagyon, sajgott utána a bőre, de csak azért sem sírt. Senki nem volt a közelben, akitől vigasztalást remélhetett, így aztán haszontalan időtöltés lett volna a sírás. Most akár sírhatna is, ha a nagyapja megfenyítené. Most itt van Lacika, akitől vigasztalást remélhet.

Amikor nyár elején Lacika először tette be a lábát a kertjükbe, a kislány már tudta: eldőlt minden, utolérte a szerelem. Lacika csinos volt, jóképű és nagyon bátor. A legeslegbátrabb a másodikosok között. Ha együtt ültek be a hajóhintába, Lacika olyan magasra hajtotta, hogy lecsíphettek a szilvafa leveleiből. Lacika nem félt felmászni a hinta melletti farakás legtetejére, majd onnan leugrani. Jutalmul adott neki egy érmet az apja gyűjteményéből. Eredetileg az apja cigarettatárcáját tervezte odaadni, azonban azt az apja mindig magánál hordta. Csodaszép tárca volt pedig, igazi ezüst, bordázott fedéllel. Ezüstszállal átszőtt gumi tartotta benne szorosan egymás mellett a szálakat. Az apja nagyon ügyelt rá, hogy katonás rendben sorakozzanak a cigaretták. Ha kettő-három hiányzott a sorból, igyekezett pótolni. Ugratták is nem egyszer a barátai, hogy ennyire precíz mérnököt még sosem hordott hátán a föld.

A kislány leste az alkalmat, hogy szerelmét megvallja. Mert hiába nyilvánvaló, ki is kell azt mondani. Bátran, a szemébe. Ez biztosan tetszeni fog Lacikának, hiszen ő maga is olyan bátor. Nemrégiben megvédte a szomszédék kutyájától, Tigristől, holott a kutya nem véletlenül kapta a nevét. Többször mondta, hogy megvédené egy medvétől is. Az egész szovjet hadseregtől. Ha kell, egy arab légiótól is. A kislány nem tudta, mi az az arab légió, de csillogó szemmel hallgatta az olcsó sárga könyvekben olvasott történeteket.

Elérkezett a nagy nap, a meleg délután kitűnőnek mutatkozott a szerelmi vallomás megtételére. Helyszínül a disznóólat választotta, melyben állatok helyett már csak használaton kívüli gyerekjátékokat és kerti szerszámokat tartottak, igen nagy összevisszaságban. Sokszor csodálkozott ezen a gyerek, hiszen nagyapjára nem volt jellemző az effajta gondatlanság. Elszánta magát, semmitől sem riadt vissza. Belenézett a Lacika meleg barna szemébe, és kimondta. Nem is mondta, sóhajtotta, s közben úgy pirult feje búbjától a lábujja hegyéig, mintha órákig időzött volna a perzselő déli nap sugarai alatt.

A kidudorodó zsebekbe ütközve csak állt, leszegett fejjel, mint a vádlott, ha már elmondta, amit az utolsó szó jogán engedtek, s most az ítélethirdetést hallgatja, tettének súlya alatt rogyadozva, várva, hogy átadhassa magát a bűnhődésnek és önsajnálatnak. Meglepetésére a nagyapja nem is csodálkozott, nem kérdezte, miért időztek a disznóólban. Két szilvát vett elő a jobb zsebéből. Az egyiket az unokájának, a másikat Lacikának nyújtotta, majd hátrakulcsolt kézzel elballagott az ól túloldalán magasodó körtefa felé.

Az asszony egy darabig tűnődve nézte a vakolatát és cserepeit vesztett disznóólat. Tekintete továbbvándorolt az ólról a járdára, onnan a körtefára. A fa egyik fele még élt, gyümölcsök csüngtek rajta. Tudta, hogy a fán nem érnek be a pergamenkörték, leszedés után még hetekig sorakoztak a Joli mama konyhaszekrényének tetején. A fa másik oldalán lévő vastag ág már elszáradt, élettelenül meredt a levegőbe. Kis gallyai mint görcsbe rándult, szigorú ujjak mutattak a kert minden sarka felé. Nagyapja a két ág között ült, teste már eggyé nőtt a fával, de az arca tisztán kivehető volt. Őt nézte. Az asszony elmosolyodott, és apró biccentéssel üdvözölte az öreget. Azután a házigazdához fordult, megköszönte, hogy ismeretlenül is beengedte a kertjébe, és elindult az utcai nagykapu irányába. Két gyereke már odakint lármázott, s az utca végén álló fagylaltosbódé felé terelgették az apjukat.

 

Rady-Novák Eszter

Eperke és az alkohol

 

Jó estének néz elébe, a whiskey már a poharába csurog,

Majd le a torkán, és zsibbaszt egy szomorú bogot.

Az kibomlik, elpárolog, a szégyen belőle messzire zakatol,

Érdeklődően néz körül, mint aki először mereng tavaszról.

Kinézett egy mérnököt, mit se tudva róla, a nyüzsgő bárban,

S elképzelte magukat a romantikus Rómában vagy sítúrán Svájcban.

Az rá se nézett, ki sem derült hát, hogy mérnök,

Így szakított vele mielőtt jobban bepörgött.

Tovább vizslatta a gerinceseket a bárban,

Rendelt még egy whiskey-t aranyló magányban.

Cigarettatárcáját magához vette, imádott mindent, ami antik, azaz régi,

Bár nem volt kényelmes, ahogy zsebórája a másik combját vési.

Bűnhődésnek elég volt ez mára, gondolta magában,

S kiszaladt egy böfögés, lám, nem maradt a szájban.

Vádlott szemmel nézett rá egy rusnya pasas, s az ő hozzá szép neje,

Pont jókor született meg a cigarettaszünet ideje.

A dohányzók között is megtetszett egy izmos, helyes férfi,

Bár nem ártott volna, ha a velúrcipőjét ki tudja kefélni.

Közelebb lépett, képzeletében francia borokat kóstoltak Bordeaux-ban,

Aztán hirtelen a sok üres tányért látta a mosogatóban.

Elfordult, mint kölyök, akit nyalókalopáson kaptak, de az visszadobta a polcra,

S ő is bűntelen arccal tekint az égboltra.

Kirajzolódik a füstből egy újabb pohár whiskey,

Véletlennek nem nevezhető, hogy meg is tudta inni.

Csak volt egy férfi, kivel a pultnál beszélgetni kezdett,

Agya nem volt, de a karja igen edzett.

Sivár volt szegény, s az arca nagyon idegen fajta,

Tán az arab légió, hol szolgált a nagyapja.

És hogy eredmény nélkül ne zárja a napot,

Sörrel borította az eddigi adagot.

Rázta hajnalig a Kék Elefántban,

Voltak partnerek bőven a táncban.

Egy pacákkal hazament, s lett, ami lett

Addigra hősünk már nem férjet keresett.

Íme, a tudatos gondatlanság ékes példája,

Ennyi fért bele a szombat esti lázba.

 

GLÜCK GYÖRGY                                                        

NYOLC FASÍRT             

                                             

–Egyen csak Sándor. Otthon úgysem eszik ilyet,– búgta kedvesen mosolyogva, a csinos özvegyasszony és a férfi evett. Beállt az este, akadozott a beszélgetés. Eljött a búcsú ideje. Sándor mérnök úr nagy nehezen felállt és kitántorgott az ajtón. Odakint megcsapta a hűvös levegő. Kicsit magához tért és ugyan már nehezen mozgott a nyelve, de beszélni kezdett.

–Drága Rózsika, azt a nyolcadik bazi nagy fasírtot talán már nem kellet volna… pöff… az a hagymás tört krumpli, az uborkával, na és a főt húsok a levesből… a pogácsa és a nőiszeszély vagy mi… hány pohár lehetett az a vörös… nagyon itatta magát… böff… lehet, hogy kicsit sokat ettem, drága Rózsika. – Motyogta Sándor mérnök úr a kertkapuból visszafordulva és a kerítésekbe kapaszkodva hazabotorkált.

Rózsika aggodalmas arccal nézett a tántorgó alak után. Először úgy érezte sikerült megvalósítania azt a régi tételt, hogy a „férfiakat a hasukon keresztül lehet legkönnyebben megfogni,” most elbizonytalanodott.

Sándor az ajtókilincset erősen szorongatva átlépte a szobája küszöbét, behunyt szemmel meglazította a nadrágját, majd vetkőzés közben hirtelen mély álomba zuhant. A zokniját már nem is volt ideje levenni. Lába félig lelógott az ágyról és már horkolt is. Persze ezt ő már nem hallotta.

Azon nagyon csodálkozott, hogy a bírónő felszólította:

–Kérem, a vádlott álljon fel!

–Igen, tisztelt bírónő, de hát most feküdtem le… és ez a randa szőrtelen egyiptomi macska miért dörgölőzik a lábamhoz? Nem is ismerem.

–Vádlott, ne beszéljen mellé. Mit tud a petrai cukrászüzemben eltűnt cukor cumiról?

–Háát… cumi az nem volt kedves bírónő… Az arab légió segítségére viszont szükség volt, hogy rendet tartson a transzjordán törzsek között… és hogy megvédje a nyalókalopáson kapott falusiakat a beduinoktól. – Magyarázta Sándor mérnök úr széles gesztusokkal, miközben alig állt a lábán.

–A véletlennek köszönhetem, hogy sikerült a gondtalanságból elkövetett vacsorát túlélnem. Igentisztelt bírónő, a bűnhődésnek ezt a formáját… egy kicsit túlzásnak tartom… Kérek engedélyt kimenni a mosdóba.

–Először is, a vádlott térdeljen le. Bűnhődni fog. Csak az ecetes uborkának köszönheti, hogy nem vetem oroszlánok elé. Pedig azok nagyon szeretik a jóllakott vacsorát. A gondatlanság nyilvánvaló. A múltkori darált hús romlását a meleg okozta. Nem tette hűtőbe. Ezennel megfosztom a piramis építés feladatától. Kartusát véssék le a falakról! Ezzel az ülést berekesztem… tem… tem…

–Igen, kedves bírónő, már a nyolcadik fasírt… Árnyékban negyven fok volt, de ez mindegy is, mert az egyiptomi koptok még nem ismerték a hőmérőt. A fáraó szőrtelen cukrásza a nyalókát… kiragadta… és széttárt szárnyakkal, huss… és a sötét.

Sándor mérnök úr másnap jó későn ébredt és nehéznek érezte magát. Arra nem is emlékezett, hogy került haza. Kikelt az ágyból. Ahogy volt, kisgatyában, zokniban kiült a teraszra. Szépen sütött a nap. Szerencsére vasárnap volt, nem kellett munkába mennie. Nagyot szippantott a friss levegőből. Elővette ezüst cigarettatárcáját, rágyújtott és nagy élvezettel füstkarikákat eregetett a magasba. Megfogadta, hogy soha többet nem vacsorázik ennyit és ezt Rózsikának is meg fogja mondani.

Teltek a napok és ezt az ígéretet legalább egy hétig sikerült is szigorúan betartania, de a következő hétvégén…

Miután Sándor mérnök úr megígérte, hogy jövő hétvégén ismét szívesen jön és bizonytalan léptekkel távozott, a vonzó özvegy megnyugodott. Eltakarította a vacsora maradványait. Mosogatni kezdett, közben elmosolyodott. Arra gondolt, hogy a régi nagy igazság még mindig jól működik.

2022

GGy

A megfelelő alkalomig

 A megfelelő alkalomig

 

Csak ráhajol fejem a billentyűkre,

Simulnak, mint párna, ha vár a tűkre,

Hogy szunnyadjanak rest addig,

Az eljövő, megfelelő alkalomig,

Amikor kibuggyan tarkómból,

Az öreglyukban izzó kohóból,

A Hajnal első derengésének lávája,

Homlokomra ül a harmat párája,

S iszom levét, mint vándor az esőt,

Kit úgy talál az áldás, mint nem keresőt.

 

Felnézek, vibráló képernyőmön jelek,

Miket, ha akarok, felfogok, megértek,

Forrasztják a sebet tarkótól homlokig

A következő, megfelelő alkalomig.

 A jelenkorban zajló talán-talán fölhánytorgatóan szörnyedelmesség közepete azért mégis illenék szeretni is. Inkább. Főleg. És ezt a furcsa, mindazonáltal egyedülien mindenek felett létező érzést kifejezésre juttatni. Szeretek írni, más kérdés, hogy bárki más is szereti-e vajon ezt (ti. amit írok, vagy ír), és szeretem leírni, kiírni a jelent, mindenével együtt. Mint ez is itt:

Hogy mi vagy?

 

Kristály lehelte fény-fuvallat,

Derű, mely gyermeket altat,

Érintetlen liliom kelyhe,

Melybe csöppen a Nap kedve,

Hirtelen jött hosszú ölelés,

Szerelmes éjből szerelmes ébredés.

 

Egyetlen csobbanás a tengerszemben,

Órákon át, csak szemtől-szemben,

Bibék összefésült nász-illata,

Megbékélni kész lélek akarata,

És hullámai csillagok óceánjának,

Kik partra nem, csak szívekbe vágynak.

Mindazonáltal

Mindazonáltal

Mindazonáltal nyomokat hagy bennem is

a hideg keleti szél, ott születtem én is,

Lefordíthatatlan felfordulásait érteni

olyan, mint dédanyámat a netről kérdeni.

Kicserzi arcom bal felét, s tartanám a jobbat

mielőtt körém ölne ölelő fagyos kebelkarokat,

De csak süvölt gazdája sötétlőn lüktető szívéből,

Emelkedik Holdat takaró, szenvtelen ívéből.

Magamba satnyul a sötét, pedig hívom bőszen

a Szellem fényét, legyen bennem őrszem,

Füleljünk le az Égről még pár morzsányi békét,

és bátran szórjuk egymás tányérjára hétrét. 

 

 Fazekas Tamás:

Élményoázisok

 

 

-Üdvözöllek! A Köztes lét állomáson vagy! Felhívom figyelmedet, hogy itt tartózkodásod teljes ideje alatt is, csakúgy, mint bármilyen más állomásain a létezésednek, a mi, illetve a Direktor közvetlen csapatához tartozol. Aggodalomra, feszültségre, kiakadásra semmi ok. Megjegyzem, soha nem is volt ok ilyesmire. Ez egy automatikus emlékeztető-üzenetrendszer, amit te és a Direktor állítottatok össze, korábbi és későbbi itt tartózkodásaidkor. Tudjuk, hogy ez így most még zavart keltő, és eltart egy ideig, amíg ezt megemészted és emlékezel mindenre. Addig is nyugodj meg, és kérünk téged, hogy tekintsd meg közvetlenül most véget ért életed rövid filmjét, majd nézz meg másokéból, más létformákéból is egy-egy szemelvényt, hogy kiválaszthasd a következő életed, vagy ahogyan mi nevezzük, Élményoázisod alapvető feltételeit, vázlatos karakterét, szereplőit, és a többi. Kérlek, lazíts. Mi itt mindannyian a Köztes létben is és amúgy az Élményoázisok munkatársai is mind azért vagyunk, hogy az életet, a létezést olyan formátumúvá, tartalmúvá, élménnyé tegyük, ahol a nemlétezés végtelen sivatagában föllélegezhet, megpihenhet és a létezés óceánjának egy egy-tengerszemében, mint a sivatagi utazó az oázisokban, felfrissülhet, vizétől új erőre, új életre kaphat a lélek bármilyen létformában is legyen.

Á, látom, most már derengenek a dolgok. Nagyon jó. Nos, hát akkor, kezdjük. Jó szórakozást.

A hang elhallgatott, és sötét csend lett. Majd a korábban színes körök és különböző geometriai formák szabdalta térben most egy félgömb jelent meg, ami mint egy mozi vetítővászna szerepelt. Hihetetlen gyorsasággal, egy időben visszafelé pergő film változatos, számtalan sok történést tartalmazó összeállításai peregtek. Amikor véget ért, további más életformák és létformák életeiből álló film pergett, szintén nagyon nagy sebességgel.

Például nyolckarú lila csúszómászó egyike, akik az Univerzum legintelligensebb létformái közé tartoztak, ismerték a csillagközi teleportálást is, de nagyon hosszú életük sokszor őrületbe ment át, nem bírván elviselni a Direktoréval majdnem megegyező tudást.

Vagy éppen egy réti sas, aki egy folyó mellett fészkelt és halakon élt mindaddig, amíg a bolygón lakó, magát intelligensnek valló létforma életvitelével ellehetetlenítette és megölte.

De volt ott angyali lét is, fáradhatatlan közvetítőként, rengeteg fontos mellékszerepköröket képviselve a létformák között.

És még számos, emberi elmével felfoghatatlan, szerintük nem létező teremtmény élményoázisába nyert betekintést.

Aztán csend lett, mély, sűrű csend. Majd újra a színes alakzatokat formáló hang szólalt meg.

-Hmm. Csodálatos, nem igaz? Mennyi variáció, mintha a végtelen lehetőségek halmaza lenne. Szinte azt gondolhatnánk, hogy az oázisok végtelen számúak, és bármelyikbe is kerüljünk, mindenképpen csodálatos élményben lesz részünk. Nos, végül is ez így is van, megítélés kérdése, mi csodálatos és mi nem az. De hát az nem a mi asztalunk. Nos, sikerült döntened?

-Öööö igen….azaz szeretnék beszélni a Direktorral, még bizonytalan vagyok, és úgy érzem, Ő tudna igazán segíteni.

-Nagyon sajnálom, de attól tartok, hogy ez lehetetlen. A Direktor közvetlenül koordinálja az Oázisokat. Bármennyire is mindenre képes, nem tud itt lenni az összes léleknél a Köztes lét állomáson. És az az igazság, hogy jobb is így. Így is kedves tőle, hogy szabad választást ad az Oázisok kiválasztásában. Tényleg bármit választhatsz. Ez azért eléggé nagyvonalú, és bizalmat sejtet felénk.

-Értem. Akkor egyedül kell meghoznom a döntést a következő Oázisomról.

-Igen.

Ismét csend. Sötétebb és súlyosabb, mint bármikor eddig.

-Khm. Nos, akkor döntöttem.

-Nagyszerű. Mondhatod.

-Én akarok lenni a Direktor. Minden Oázisban ott akarok lenni.

Megint csend és sötét, de ez már könnyed és derűs. Mintegy szeretettel teli.

-Jó választás, már jónéhány oázisod óta számítottunk rá, hogy ezt választod. Legyen úgy, ahogy szeretnéd.

A lélek abban a pillanatban Direktorrá változik, minden létező és nem létező rendezőjévé, de erre már nem emlékszik többé, csak egyszerűen ott van mindenhol, mindenkor, és nincs ott sehol és semmikor.